A kínai harcművészet stílusai

Kína egyike azon országoknak, amelyek a világon a leghosszabb, írásban is rögzített harcművészeti hagyományokkal rendelkezik, és több száz stílusával valószínűleg övék a legváltozatosabb harcművészet. Az elmúlt kétezer évben sok különböző stílust fejlesztettek ki, mind egyedi technikákkal és elmélettel bír. A kínai harcművészetek különféle kategóriára oszthatók: például külső és belső stílus. A kínai harcművészetek hely szerint is besorolhatók, mint például északi és déli, ami arra utal, hogy a Jangce folyótól merre alakulhattak ki; sőt az egyes stílusok még tartomány vagy város szerint is elkülöníthetők. A fő látható különbség az északi és déli stílusok között az, hogy az északi stílusok hajlanak arra, hogy gyors és erőteljes rúgásokat, magas ugrásokat és általában a folyamatos és sebes mozgást hangsúlyozzák, míg a déli stílusok többet építenek az erős kar és kéztechnikákra, valamint a stabil, mozdíthatatlan állásokra és a gyors lábmunkára. Az északi stílusra példa a changquan és a xingyiquan, míg a délire a bak mei és a wing chun. A kínai harcművészetek a vallás, az utánzás fajtája és egyéb módokon is feloszthatók. Kevés tapasztalt harcművész tesz éles különbséget a külső és a belső stílusok között, és nem állítják, hogy az északi rendszerek főleg rúgásokra, míg a déliek a felső testi technikákra épülnek, inkább azt vallják, hogy a legtöbb stílus osztályozástól függetlenül tartalmaz kemény és lágy elemeket is.
A kungfunak számtalan stílusa és iskolája létezik. Két fő csoportba oszthatóak, ezek az úgynevezett külső és belső stílusok, vagy más nézőpont szerint a wudang és a saolin kolostorokból származtatott stílusok, iskolák. Ezek tovább bonthatóak a saolin két fő iránya szerint az északi és déli stílusokra. Az északinak nevezett stílusok a magas állásokról, a dinamikusabb (néha akrobatikusabb) és távolabbi harcmodorról ismerhetők fel, míg a déli stílusokra a mélyebb állások és az alacsonyabb rúgástechnikák, statikus küzdőtechnikák a jellemzőbbek. Mindkét „iskola" egyaránt használ ütéseket és rúgásokat. A kungfu külső és belső csoportosítása szerinti külső stílusok először nagyobb hangsúlyt fektetnek a fizikai felkészítésre és a technikákra, majd az idő előrehaladtával ismertetik meg a tanulót a stílus spirituális, ezoterikus részével. A belső iskolák a meditációra és a belső energia, a csí (qi) fejlesztésére helyezik a hangsúlyt, azzal az elgondolással, hogy az így kifejlesztett harci erő a sokszorosa lehet a külső iskolák pusztán fizikai erőn alapuló módszereinek. A saolinalapú iskolák elsősorban buddhista nézeteket vallanak és a harcra helyezik a hangsúlyt, míg a wudang iskolái a taoizmus tanításaira épülnek és legfőbb céljuk a halhatatlanság elérésében való előbbre lépés.
A chaquan
A chaquan a kínai Shandong tartományban, Hebei tartományban és a Henan tartományban elterjedt. Feljegyzések szerint a chaquan a kínai Shandong tartományból származik.
A huaquan
A huaquan hasonlít a chaquanhoz, amely a kínai Shandong tartományban és Hebei tartományban honos. Feljegyzések szerint a Song-dinasztia korában Jinin városban élő két férfi dolgozta ki ezt a harcművészetet.
A chuoqiao
A chuoqiao tipikus északi kínai harcművészet, amely nemcsak az egészségnek tesz jót, hanem látványos is. A kínai Ming- és Qing-dinasztia korában Shandong tartományban jelent meg.
A kínai harcművészetek első írásos emlékei a több mint 4000 éves Xia-dinasztia időszakáig nyúlnak vissza. Eredetük az önvédelmi igényekre, a vadászati tevékenységre és az ősi Kína katonai képzésére vezethető vissza. A pusztakezes harc és a fegyveres harc a kínai katonák képzésének fontos része volt. Később a kínai harcművészetek különböző filozófiai irányzatokat és ideákat olvasztottak magukba, és az eredeti önvédelmi rendszerek egészségvédelmi és önművelési gyakorlatokká fejlődtek.
A kínai kungfu
Kétségtelen hogy a kungfu egyike az önfejlesztés legkomplikáltabb, de ugyanakkor leghatásosabb rendszereinek, amelyben a tökéletes koncentráció és a külső akció egyszellemi egészbe olvadt. Ennek a különleges tudatállapotnak a gyakorlása segítette megoldani mindazokat a feszültségeket és problémákat, amelyeket a mindenkori társadalom okozott. A rengeteg tradíción és szokáson kívül magában foglal egy hihetetlenül gazdag tudományágat, amelyben helyet kaptak az okkult tudományok, a hagyományos kínai orvoslás és a meditáció művészete is, amelyek módszereit a tapasztalat és a hagyományok által több évezredre visszanyúló felismerések sorozata tett életképessé.
A kungfunak két fő irányzatát különböztetjük meg, a saolin vagyis külső stílusok és a wudang, vagyis belső stílusok családját. A saolin irányzat további két útra bontható, északi és déli saolinra. Az északi inkább hosszúököl-rendszereket foglal magában, amelyekre szélesebb ívű mozdulatok és több lábhasználat jellemző. Népszerű irányzatai a bai he quan (Fehér daru), a tong bei quan és a saolin hosszú ököl. A déli többnyire rövidkezes iskolákat tömörít, amelyeket leginkább a stabil állásmód és a pörgő kéztechnikák jellemzik.
A belső irányzatok között a három legismertebb a xing yi quan a tai ji quan és a bagua zhang.
A kínai harcművészet régen nem volt különösebben változatos, nem létezett a neijia quan vagy a waijia quan. Különösen a kínai Sui- és a Tang-dinasztia korát megelőzően nem sok stílusa volt. Akkoriban csak akkor használták a kungfut, amikor harcban álltak. A kungfunak még nem volt kialakult rendszere. Tulajdonképpen csak a Ming- és a Qing-dinasztiában kezdett rendszerré formálódni.
A legújabb kutatások szerint a kínai harcművészet, azaz a kínai kungfu a taoizmus kulturális rendszerének része. A taoizmus szerint a qi a kungfu és az ember legfontosabb eleme.