Melyik stílus a legjobb??
Melyik nyelv a legjobb??
Melyik tánc a legszebb??
Melyik a legokosabb találmány??
Mindent az adott körülmények határoznak meg. Ha erős vagyok? Tigris leszek. Ha gyenge, akkor daru. Ha vidám, akkor majom, ha ravasz, kígyó...
Nem csak az adott személy képességei, hanem a körülmények is fontosak. Sőt még a hangulat, a napszak, az időjárás is befolyással lehet arra, hogy ki mit választ.
Nincs értelme a kérdésnek: melyik jobb...
Csak ennek: melyik a legjobb nekem...
Talán hosszú az út míg megtalálom, talán nem...
Kínai barátaink nem azt kérdezik, hogy melyik a te stílusod, hanem azt, hogy milyen a te wushud? Ahogy azt már a keletiektől megszokhattuk: az egyén számít és nem a zászló, ami mögé bebújik. Ha te legyőzöl engem, akkor a te wushud jobb az enyémnél. / Persze csak ott és akkor... és esetleg... :-) /
Amint azt láthatjuk, tehát sok az út, de egy a lényeges: az ember kung-fuvá válása. Ha ez sikerül, eltűnik a stílus, csak a harcos marad az ő saját kung-fujával, mely egyéniségéhez símul.
Sok stílus van tehát.
Vannak olyan különbségek, melyek alapján szétválaszthatjuk, besorolhatjuk a stílusokat. Természetesen a kung-fu nagyban különbözik a karatétól, a birkózástól, dzsúdótól. Én csak a wushu stílusokra szorítkozom a továbbiakban, természetesen tisztelettel fejet hajtva a többi stílus előtt...
Valószínűsíthető, már csak ősi származása miatt is, hogy minden kung-fu ősatyja a shaolin stílus volt. A kolostor lerombolása után már nem sikerült visszaállítani a teljes ősi tant, de a megmaradó mesterek így is csodálatos munkát végeztek. A kolostorból kiszivárgó tudás ezer és ezer stílust keltett életre.
Ezeket, bár az eredet a meditáció helyes felhasználásán nyugodott, mégis "külső stílusokként" tartják számon. Ez azt jelenti, hogy ha a Qit fel is használják, a gyakorlók, az az izmok és csontok, a test feledzésében ki is merül. A Qi szerepe a test erősítésére van korlátozva. Az eredmény így is nyilvánvalóan nagyszerű, hiszen vas egészséget, szinte természetfeletti ütésállóságot, gyorsaságot és erőt ad a mestereknek.
Élt azonban egy mester, Can Shan Feng, aki merőben más úton járt, mint a többiek. Valószínűleg a Daru és Kígyó stílusok mestere volt, ám nem a buddhista élet vonzotta igazán. Szíve és értelme egy nagyon ősi természeti megfigyelési rendszer, a taoizmus felé húzott. Állandó figyelemre és elméjének megnyitására oktatta a Tao követése.
Figyelte a környezetét és igyekezett a természettel minél jobban egységre jutni. Elvonult tehát az elhagyatott Wudang hegységbe, és idejét a meditációnak, a megfigyelésnek, az eggyé válásnak szentelte. Rájött, hogy a természetben nem a gyengébb a feltétlen vesztes, és a taoisták szent könyvét, a Tao Te Chinget tanulmányozva felfedezte a természetben a Tao, a Legvégső törvényeit is. Olyan törvényeket, mint az állandó körforgás, a befogadás, az engedékenység, a viszonylagosság, az eggyé válás. Megértette, hogy a legnagyobb erő, mely a Tao törvényeit követi, a Qi, mely mindent alkot, átfog, mozgat.
A taoista test- és egészségfejlesztő gyakorlatokat és gyógyhatású készítményeket használva, egyre jobban megismerte a Tao törvényeit önmagában is. A Qi és a Tao működését megfigyelve egy új stílust hozott létre, mely bár csak egy újabb lassú mozgásban végrehajtandó egészségfejlesztő gyakorlatnak látszott, mégis valami forradalmian új volt: egy belső stílusú harcművészet, mely a Tao törvényein alapúl és a Qi erejét használja mindenben. Gyakorlója egyre közelebb kerülhet igazi énjéhez, a természet törvényéhez, a Nagy Végsőhöz, a Tao lassan teljesen uralomra jut benne.
Can Shan Feng nem bújhatott ki a bőréből: Harcos szerzetes volt, akinek élete szüntelen küzdelemmel és meditációval telt. Felismervén, hogy a küzdelem igazából két ellentétes erő egysége, nem félt a küzdelemtől. Harci művészetet alkotott, nem tornagyakorlatot.
Művészetének neve: A Nagy Végső Ököl, ahol a Nagy Végső maga a Tao.
Egy ilyen harcművészet Kínában sokak szemében szálka, mert neve minden más fölé helyezi. Ám Can Shan Feng tanítványai kiállták a próbát. Hihetetlen erejük, fürgeségük, természetességük és a lényükből áradó varázs, no meg dörgő pofonjaik lassan meggyőztek mindenkit: itt valami olyan nyilvánul meg , amely valóban Nagy Végső....Maga a Tao.
A Chi (pinyin, qì) kellő kultivációját mindig nehéz volt szavakban kifejezni, de a kínai kommentátorok a századok folyamán mindig foglalkoztak a kérdéssel. Egy tiszteletre méltó szempontot találhatunk a történetírónak és filozófusnak, Ch'en Yuan-teh-nek az írásaiban, akinek az elemzése szerint a Chi nem más, mint Pang Jun, vagyis "eredeti élet-lényeg". Ch'en a "Régi kínai filozófia története" c. munkájában rámutat arra, hogy a születés pillanatában a test teljesen Pang Jun-ból áll.
Ha ezt az "eredeti élet-lényeget" meg lehet őrizni a testen belül, akkor az életet "halhatatlaníthatjuk". A "halhatatlanság" alatt Ch'en nyilván az élet meghosszabbítását és nem abszolut fizikai halhatatlanságot ért, bár ezt bizonyos jámbor taoista misztikusok tagadnák, azt állítva, hogy szigorú szabályaik révén itt a földön megvalósítható lenne az örök élet.
Ch'en azzal folytatja az élet megőrzésének a lehetőségeivel kapcsolatos taoista tételét, hogy az "eredeti élet-lényeg"-nek érintetlennek kell maradnia vagy meg kell menteni a pusztulástól azáltal, hogy a testet olyan puhának kell tartani, "mint a baba teste". Ch'en szerint a nehézség abban áll, hogy hogyan védjük meg "az eredeti élet-lényeget" az elpárolgástól. Ugyanis minél távolabb jut valaki az elsődleges állapottól, annál közelebb van a halálhoz. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy mivel a taoisták folytonosan a hosszú életre törekedtek, féltek volna a haláltól. Teljesen és félelem nélkül elfogadták a halált, mivel felismerték a Tao Yin-Yangjában, hogy az élettel együtt jár a halál. Pusztán megpróbálták lelassítani a Yin (halál) erejét a Yang (élet) erő meghosszabbításának a kultiválása révén. A halált nyugodtan viselték el, mint a ciklikus folyamatosságának egy természetes részét.
Amikor az ember megszületik, puha és gyenge;
Amikor az ember meghal, merevvé és keménnyé válik;
Így, a merev és az utána-nem-engedő követi a halált;
A puha és az utána-engedő követi az életet.
(Tao Te King, 10. fejezet)
A legtöbb ember hajlamos arra, hogy aktív életet szorgalmazzon, amely lassan-lassan felemészti a Ch'i-t, a vitális erőt. A taoista azt mondaná, hogy az élet megrövidül a Ch'i szétszóródása miatt. Ez mindörökre elvész, nem lehet visszanyerni. Ezért mindent meg kell az embernek azért tenni, hogy fenntartsuk és megtartsuk az "eredeti élet-lényeget" a testen belül.
Ch'en kommentárjai szerint a halhatatlanságra vonatkozó minden taoista módszer a Ch'i "eredeti élet-lényegének" a megőrzésére szolgál abból a célból, hogy megőrizzék az "az ember eredeti természetes jóságát". Éppúgy, mint a Ch'an buddhista "megvilágosodásban", a taoista a Ch'ire inkább "érzés", mint beszéd révén tesz szert. Másrészt a taoista erre nagyrészt mozgás révén tesz szert, míg a buddhista ülve végzi meditációit. A taoisták arra a következtetésre jutottak, hogy az ülve végzett meditáció zsibbadságot okozhat és akadályozhatja a testben a keringést. Így dolgozták ki a T'ai Chi Ch'uan-t, mint hagyományos belső kultiváció kiegészítését. Ez álló helyzetben végzett meditáció lassú, koncentrált mozgásokkal. A taoista bölcsek úgy vélik, hogy "a tevékenységben végzett meditáció tízezerszer jobb, mint az ülve végzett meditáció".
A nyugati emberek számára a meditáció azt jelenti, hogy elmélkedésben töltenek egy bizonyos időt, ülő vagy feltétlenül statikus testtartásban. A taoista meditációnak azonban további, messzire vezető következményei vannak. A meditáció nem szükségképp mozgás-mentes. Ha egy személy teljes szellemét és testét igénybe veszi egy bizonyos tevékenységben, legyen az akár padlóseprés, vagy séta a tengerparton elragadtatva a napnyugta látványától, akkor azt mondjuk, hogy az illető meditációban van. Így a T'ai Chi Ch'uan a "végső" mozgásos meditációnak tekinthető, mozgásban végzett meditációnak. Ez a taoista "külső erőfeszítés", amely segíti a Ch'i belső kultiválását. A "T'ai Chi Rendszeres Kultivációja" c. könyvben, amelynek szerzője állítólag Chang San-feng, ezt olvassuk:
A T'ai Chi Ch'uan felöleli az erőfeszítés teljességét. A meditáció, az első lépés, a belső kultiváció puha és nyugodt erőfeszítése. A T'ai Chi Ch'uan mozgásai a kultiváció aktív, külső részei. A végső cél elérése érdekében kombinálni kell a külsőt és a belsőt, az aktivitást és a passzivitást, a keménységet és a puhaságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése